Az a helyzet, hogy nem tartozik a kedvenc kikapcsolódásaim közé a képzőművészet. Illetve annak kortárs verziója.
De jó fiú voltam (megint) és hallgatam pRitamin ajánlatára - gondolom ő egy nő - és elmentem a Műcsarnokba pontosabban annak Menü-Pont galériájába a bűfé mellé. Ami később tök jól jött, mert miutan 10 perc elteltével kiviharoztam a kiállításból(videó installáció) tudtam legalább egy sört inni az ijedtségre.
Nem tudom, hogy kiállítas szakmailag mennyire sikerült mindenesetre hatásos. Az egész egy sötet terem amiben egy kanapé és két fotel látszik.. Beleülsz és szemben óriási méretben vetített képen nők forognak körbe-körbe miközben férfiak beszélgetnek, és a csajok hallgatjak őket vagyis ülnek feszulten,néha röhögnek... De nem látják és mi sem látunk a nőkön kivűl senkit.
De amit hallunk!
Pofánbaszó élmény volt, amikor a saját sztorimat mondja valaki...egy sötét teremben. Egy ugyanolyan lúzer exférj mint én, ráadásul valószinüleg a nej meg hallgatja és pofákat vág!
Egy darabig bírtam...aztán megfutamodtam. Lehet ezt gyávaságnak vagy mimózaságnak nevezni...Jó ha nem egyedül vagyok biztos bent maradok valahogy és nem árulom el magam.
Tényleg újra jött fel az egész szar. És ahogy távolodom időben egyre jobban látom, hogy nincs se vissza út és nincs megoldás sem. Egyszerüen ami elromolhat az el is romlik.És nem csak a kütyük hanem mondjuk egy házasság, párkapcsolat vagy nevezzuk bárminek.
A művész nem tudom honnan szerezte ezeket a csávókat vagy lehet, hogy ő is köztük nyomta, de nagyon mélyre mentek. Elhangzik a szexualis nyomorusága az egésznek, a szerepek felcserélégetése, a kölcsönös játszmázás, és kibaszósdi. Szóval amiről nem nagyon beszélünk csak megéljük, és még azt gondoljuk, hogy tulajdonképpen ennek így kell lennie. Mert már a szüleink is így nyomták. És tényleg most kiderült számomra, hogy más is ugyan ezt csinálja pepitában mint mi évekig kedves volt feleségemmel.
De akkor most mi a szar van? Legalább az illúzió meg volna hogy lehet ezt másképp is.
